A nagy kérdés: miért? Miért okozunk bánatot a másiknak? Annak, akit mindennél jobban szeretünk és bármit megtennénk érte? Akár úgy, hogy nem írunk neki, amikor várná. Akár úgy, hogy olyat írunk neki, amit nem várna... És miért csak utólag vagyunk okosak ebben a helyzetben? Hogy rászánhattam volna azt a 2 percet és írhattam volna. Vagy várhattam volna fél órát, hátha mégis ír és akkor nem írom meg azt, amit. Csomó megválaszolatlan és nehéz kérdés. De van egy még nehezebb dolog: mindezt feldolgozni, levonni belőle a tapasztalatokat. Hogy majd máskor nem leszek ilyen hülye. Nem leszünk ilyen hülyék. Mert ehhez két ember kell. Két ember, akik felnőtt módon meg tudják beszélni a dolgot, elmondják a véleményüket és belátják, ők miben hibásak. Persze, segíteni kell a másiknak, megmondani, ő miben hibázott szerintünk. De először magunkkal kell tisztában lennünk. És ha úgy érezzük, mi követtük el a nagyobb hibát, tegyük meg mi a kezdő lépést. Mert a másik csak még szerencsétlenebbnek fogja magát érezni, hisz azon tipródik, hogy amit ő követett el, ennyire súlyos lenne? Pedig lelke mélyén tudja, nem. Csak ilyenkor minden probléma felnagyul, a bolhából cirkuszi elefánt lesz. Tehát nyugodjunk le, gondoljunk át mindent és tegyük fel a kérdést: Why oh why? És ha megvan a válasz, mondjuk el a másiknak. Ha mindezt őszintén tesszük, örülni fog neki és megbocsát mindent. Aztán pedig el lehet felejteni az egészet... És tanulni belőle. Mert ez nagyon fontos. Az okos a saját kárán tanul. A hülye még másén se...